Én, Pán Péter

2012.07.15. 15:30


Ez a bejegyzés a hirszerzo.hu vélemény rovatában jelent meg még 2011-ben, de az aktualitása talán ma még erősebb, mint akkor volt.

A magyar újságírás amolyan pop-témaként kezeli a szigorúan kisbetűs pánpétereket, azokat, akik az istennek sem mennének dolgozni. Jókedvükben csüngnek anyjuk csecsén még akkor is, ha már a fejük tetején kopaszodó folt éktelenkedik, és már ők is egy héttel előre érzik, mikor fog esni. Az önálló élet nem opció, hanem valószerűtlen luxus a számunkra, tessék csak elhinni, nem jókedvünkből alszunk még mindig a rácsos ágyban, de ha anyuék nem tettek alánk egy félkész jövőt, akkor a magyar gazdaság és az állam magasról tesz arra, ha mindannyiunkból külvárosi flaszter lesz.

A közelmúltban több cikk és egy televíziós riport is foglalkozott a fiatal felnőttek korosztályával. A Napló riportjában Vujity „Van rajta sapka” Tvrtko mondta meg, hogy ebbe a generációba, a „gyernőttek” – az otthon lábat lógatók, a nagyvilágba útra kelni nem akarók – tartoznak. A bejátszás ezt támasztotta alá, előbb egy 29 esztendős fiú/férfi sulykolta tovább, hogy ma már nem is divat dolgozni, aztán még bemutatnak néhány fiókból előrántott „érintettet”, hogy azok jól elismételjék, milyen igazuk van a fölnőtteknek, mi tényleg csak kígyókat szeretünk rajzolni, akik megettek egy elefántot. Keleti Andrea riportjában alsó-középosztálybeli, ne adj isten, szegény fiatalok nem kaptak helyet, gondolom, ők nem voltak elég jóvágásúak a kameraman szerint, márpedig a vasárnap estébe nem illik csúnya embereket bevágni.

Korábban a HVG-ben jelent meg Bánfai Károly „Nyolcvanas vagy? Az elveszett generáció tagja?” című írása, amely látható alaposságának köszönhetően még csak-csak az ingerküszöbön innen volt, bár a munkaerő-piaci vonatkozást, amely a kérdésben egyébként perdöntő, eléggé elnagyoltan kezeli ő is. A „Mi lesz a harmincasokkal” címet viselő folyatásban viszont már klinikai szakpszichológushoz küldené fiataljainkat, és még attól sem riad vissza, hogy egy egész nemzedékre akassza rá a megrekedt személyiségfejlődésű jelzőt, sokunknak vágva ezzel kesztyűt az arcába.

Szóval, a magyar újságírás amolyan pop-témaként kezeli a szigorúan kisbetűs pánpétereket, azokat, akik az istennek sem mennének dolgozni. Jókedvükben csüngnek anyjuk csecsén még akkor is, ha már a fejük tetején kopaszodó folt éktelenkedik, és már ők is egy héttel előre érzik, mikor fog esni. Mint a Cheers-ben az erős negyvenes Cliff, aki az anyjával élt (vagy az anyja élt vele), postás volt, és sokat ivott. Persze, értem én, hogy egy ponton túl már marha unalmas az alkotmányozás, az arab világ sem bír akkora hírértékkel, és a médiatörvény sem generál annyi kattintást, hogy az a hirdetőknek megérje. De csak ezért talán nem kéne közröhejt csinálni egy egész generációból, hízelegve a korosodó középosztálynak: tényleg, ezek a kis taknyosok mennyire pofátlan ingyenélők, bezzeg a Luca, az elment bolti eladónak, mára meg már övé az egész parfümrészleg a Tesco-ban.

Mivel magamat is a szóban forgó generáció tagjának tekintem, úgy érzem, érdemes legalább említést tenni azokról az egyébként fontos és mégis valahogy a szőnyeg alá söpört szempontokról, amelyekről a megjelent cikkek nemes egyszerűséggel és hűvös, érett eleganciával megfeledkeznek. De előbb, csak a tisztánlátás érdekében: 26 éves vagyok, a barátnőm szüleinél lakom, ki is bírom röhögés nélkül. Nincs diplomám, egy éve nincs állásom, pedig keresek. Szeretnék tanulni, de mivel még részmunkaidős állásra sem vesznek fel, ezért az iskola egyelőre nem tűnik reális alternatívának, hiszen „valamiből élni kell, valamiből inni kell”. 18 éves korom óta próbálok függetlenedni a szüleimtől, ami épp csak addig volt kibekkelhető, amíg a munkahelyem meg nem szűnt, de az sem volt sétagalopp, igaz, egyszer vettem magamnak egy farmert.

Ez az a pont, melyet praktikusnak tartottak figyelmen kívül hagyni a kérdést biztonságos távolságból, nagy hozzáértéssel vizsgálók. Márpedig legkésőbb a 2008-as válságot követően a munkaerőpiac még könyörtelenebbé vált. A munkáltatók a munkavállalókat nagyobb teljesítményre kényszeríthették, utóbbiak pedig joggal félnek attól, hogy az utcára kerülnek, hiszen sokan mások rákerültek a szopóágra, és azóta is csak néznek maguk elé, hogy akkor most merre tovább.

Kínos, hogy erre annak a generációnak a figyelmét kell felhívni, amelynek tagjai első sorból nézhették végig a piac kialakulását. A munkaerőpiac is egy piac, vagyis kereslet van és kínálat, márpedig ha a magyar versenyszféra (mert a közalkalmazotti viccről bértáblástul, öncélúságostul inkább ne is beszéljünk) azzal szembesül, hogy a kínálati oldalon valami felborul, és tömegek jelennek ott meg, akkor teljes joggal megteheti, hogy finnyás lesz, és csak a magasan kvalifikált munkaerőt foglalkoztatja, akár van szüksége arra a pénzügyes diplomára, akár nincs.

Így jelenhetnek meg a felsőfokú végzettséget elváró ügyfélszolgálati ügyintézői, illetve a korábban is létező, de mostanra már abszurd méreteket öltő tapasztalatot megkövetelő asszisztensi hirdetések. Ez pedig egyenesen vezet oda, hogy akkor sincs esélye egy fiatalnak dobbantani, vagy legalább szárnyat próbálgatni, ha más vágya sincs, csak hogy kilépjen azon a kurva bejárati ajtón, és legközelebb húsvétkor köszönjön vissza anyuékhoz locsolni meg sonkát enni.

És hogy elébe szaladjak a bezzeg mi elmentünk a dunaújvárosi kohóba szenet lapátolniellenérveknek, hát itt ragadnám meg az alkalmat, hogy felhívjam az olvasó figyelmét: ma már nincs teljes foglalkoztatás, sőt, tovább megyek – bár nem vagyok közgazdász –, vélhetően éppen az a gazdasági és munkaerőpiaci hazugságvár (a háromhatvanas kenyérrel meg a balatoni szakszervezeti üdülővel együtt) az, ami ide vezetett. Hogy miért nem tudtunk ebből 20 éve kikeveredni, az meg egy másik kérdés, nem rajtunk, pánpétereken múlt, mert mi akkor éppen leckét írtunk meg csajoztunk, nekünk ez volt a dolgunk.

De visszatérve a jelenbe: aki végül talál magának munkahelyet, az rendszerint olyan kezdőbért kap, amelyből képtelenség fenntartania magát. Ismét egy személyes példa: ma egy felsőfokú angol nyelvtudással, brit ügyfeleket biztosítási területen telefonon kiszolgáló munkavállaló nettó nem egész 90 000 forintot kap. Márpedig a feladat ellátásához tudás kell, empátia, és monotóniatűrés, szóval nem a gyártósor mellett tesztelik az izzókat, képzeljük el, ők mit vihetnek haza. És akkor innen kívánok mindenkinek sok sikert ahhoz, hogy ebből lakást vegyen, vagy csak béreljen magának, mert ugye az 40-nél kezdődik, rezsivel nem úszható meg 80 alatt.

És akkor nem hogy nem volt fiatalság, bolondság, nem volt moszkvai kirándulás, vagy akár csak egy bécsi kiruccanás, hogy akciós pólót vegyen magának az ember, de még egy párizsis zsemlét sem raktunk el másnapra. Ami pedig az egykulcsos adót illeti: engem tényleg nem érdekel, hogy mások mennyivel keresnek többet (kivéve, persze ha abból a nyúlfarknyi adómból kapja a fizetését), de pont mi, azok a nyílván gyerektelen nyolcvanasok, akik már eddig sem mertek volna családot alapítani a félszuterénbe, kapunk kevesebbet, hogy még annyi sanszunk se legyen, mint eddig.

A bérkompenzációs ajánlásos bullshitet meg egy percig nem fogom komolyan venni, mert ha valaki hepciáskodik, hogy hol az 5 rugóm, Főnök, hát a lába nem éri majd a földet, lesz helyette, aki még kevesebbért ellátja ugyanazt a munkát. Az állam meg többek között már csak azért sem szólhat bele a fizetésekbe, mert felköpni és aláállni not funny, márpedig béremelésre kötelezni a jóindulattal is csak hamuszürke gazdaság szereplőit olyan kontraproduktív, hogy azt öröm nézni. Még szép, hogy csak több lesz az illegális munkavállaló, talán mondanom sem kell, hogy nem önszántából.

Így pedig nem marad más, csak az előre menekülés, a tanulás, mert egyébként meg még ugyan mehetnénk külföldre, de mára ez akkora szitokszó, hogy lassan mi szégyelljük magunkat, amiért nem tudunk itthon boldogulni. Ami pedig engem illet, én itthon szeretnék a saját lábamon állni, mert magyar vagyok, ha tetszik, ha nem, akkor érzem jól magam, ha van Arany Ászok a boltban és drukkolhatok Dzsudzsákéknak egy sörakciós romkocsmában, pláne amikor fordítunk a hollandok ellen. Szóval tanulni akarunk, mert egyébként esélyünk sincs a boldogulásra, az meg ingyen van, tetszett volna nem leszavazni a tandíjat, mi is kétszer meggondolnánk, hogy megéri-e a diákhitel, vagy könyörögjünk ki inkább a nagybácsinál egy minimálbéres munkát, és várjuk ki a nyugdíjat.

Az önálló élet nem opció, hanem valószerűtlen luxus a számunkra, tessék csak elhinni, nem jókedvünkből alszunk még mindig a rácsos ágyban, de ha anyuék nem tettek alánk egy félkész jövőt, akkor a magyar gazdaság és az állam magasról tesz arra, ha mindannyiunkból külvárosi flaszter lesz. Mert most egy generáció érzi azt, hogy le lett írva, megyünk a levesbe, így meg aztán ebből nem lesz feltörekvő ifjúság, ne is tessék várni.

forrás: Én, pánpéter

A bejegyzés trackback címe:

https://koszonjuk-miniszterelnok-ur.blog.hu/api/trackback/id/tr854657988

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása